vissza

Végső Zoltán, Valami Amerika, Élet és Irodalomban, 2005

Zene

A független filmszemlék jóval lazábbak, mint a hivatalos, mindenkit egybegyűjtő mustrák. Szeretem ezt a független hangulatot, még ha a mostani Budapesti Függetlenfilm Szemle megnyitójára kevesen is gyűltünk egybe. Ezt a típusú filmezést a műfaj nagykanizsai guruja, Kotnyek István vasárnapi filmezésnek nevezi: senki nem a megélhetésért csinálja, a lelkesedés éppen ezért nagyobb, a kategóriákat mellőző szemléken pedig mindenki megmutathatja magát, miközben a témaválasztások asszociációs köre tulajdonképpen végtelen. Ez a mi kis Sundance-ünk, az amerikai testvérhez hasonlóan innen is kerültek már ki jócskán jövőbéli reménységek. Ezen írás szempontjából azonban mindez csak mellékszál, legfeljebb jobban érthető, hogy egy filmszemlén a nyitóprodukció miért éppen muzsika.

A válasz röviden abban rejlik, hogy a nyitottságra rímel a függetlenség, amely fenntartások nélkül vonzza a társművészeteket, az irodalmat, képzőművészetet, zenét - ahogyan azt az amerikai independent és downtown szcénából ismerhetjük, gyakran a dzsesszt. A Tóth Viktor Tercett szereplésének egyéb funkciója nem volt, mint egy értelmiségi kör előtt megnyitni a tágszemléletűség kapuit egy rövid idő alatt magabiztossá érlelt formáción keresztül. Abban a korban és környezetben, ahol a véleményformáló elit gyakran csak saját szakmaiságának határait érzékeli, rendkívüli felüdülés egy dzsesszzenész szövegeit hallgatni szolid bebop körítéssel. Az előadás szónoka Todd Williams, bő évtizede él Magyarországon, ahogy a tv2-n láttam a Propagandában, már könyvet is írt itteni benyomásairól. Ő skandálja Tóth angolra fordított impresszív szövegeit, szellősen, értően, a zenészek egyenrangú partnereként. A tercett a három énekhangra (emberi hangra) íródott zeneműveket jelöli, míg a trió ugyanez hangszerekre alkalmazva. A koncert alatt megértettem, hogy a Tóth Viktor Tercett Williamsszel kibővítve egy négytagú trió, vagyis a tercett szépen fejezi ki a formáció lényegét, mert van emberi hang is a trió mellett. Amúgy Erdélyben mondják, mikor egy hangszerest noszogatnak: "énekeljél már".

Tóth Viktort talán négy-öt éve, a Kekete-Kovács Kornél által alapított Budapest Jazz Orchestra altszaxofonosaként láttam először. Szikár alkatára jól emlékszem, szólóiban irgalmatlanul átfújta a big bandet, virtuozitásra törekvő játékmodora mellett csak az intenzitás volt erősebb. Majd a Nyitott Műhelyben is bemutatkozhatott: ott már önálló zenekarával vezetett elő nagyon pontosan klasszikus standardokat, de a saját hang a régi mesterek árnyékából még csak éppen kiszüremkedett. Azóta eltelt két év, és a most nem egészen 28 éves szaxofonos - nem feledve az indulásnál elhelyezett sarokköveket - bazsarózsa módjára nyílt ki. Charlie Parker szelleme járja át Tóth darabjait, amelyeknek hibátlan stíluskövetése mellett világosan rajzolódik ki a megtalált tónus és az irány, amerre az új nemzedék kiemelkedő képességű tagja elindult.

A dobos Jeszenszky György inkább a Grencsó-, míg a bőgős Szandai Mátyás inkább a Dresch-csapatokból ismerős, bár játszottak már sokat együtt is. Mindketten zenekaraik stabil alapját és ritmusszekcióját alkotják, itt azonban a szólisztikus szerepen túl még a duózásra és a beszélt szöveg érzékletes beburkolására is remek alkalmuk nyílt. A kérdés, hogy van-e létjogosultsága és a jelenkorra bármiféle hatása a gurulós bopnak, állandóan motoz a fejemben. A Tóth Viktor Tercett meghallgatása után most éppen azt gondolom, hogyne volna, pláne, ha valaki a már jól ismert formaelemeket közel két óra hosszat egyenletes színvonalon és újszerű köntösben képes forgatni, mindenféle megalkuvás nélkül.

(A Tóth Viktor Tercett koncertje a 36. Budapesti Függetlenfilm Szemle megnyitóján, Almássy Téri Szabadidőközpont, február 17.)

vissza